Mivel a hétvégén kisebb nosztalgia napot tartottam és előszedtem a régebbi kedvenc zenéimet, ismét rá kellett jönnöm, hogy a post rock stílus Isten (bármelyik) legnagyobb ajándéka számomra a szeletelt kenyér és a Matula magazin óta. Úgy gondoltam, írok is egy kis informatívat önmagáról a stílusról és a számomra meghatározó két post rock bandáról.
Szóval a Post rock mint stílus leginkább úgy határozható meg, hogy rockzenei eszközökkel (hangszerekkel) játszott instrumentális zene. Talán a komolyzenéig is elmerészkednék. A stílus az alternatív rockból ered, kezdetben (90-es évek eleje) leginkább a Mogwai nevű formációval hódított teret. Róluk nem írnék, ehhez a Dávid jobban ért, én nem annyira ismerem. A név egy Simon Reynolds nevű zenekritikustól ered aki a Bark Psychosis Hex című lemezét jellemezte vele a Mojo-ban 1994-ben.Bővebben kifejtve azt írta, hogy a rockzene eszközeit felhasználva nem-rockzenei célokra, inkább hangulatfestő és textúrális, mintsem kemény riffek és power-chordok egyvelege. (Végül kiderült, hogy már más is használta előtte, de nem ennyire találóan).
Számomra a post rock egyaránt jelentheti a világ apokaliptikus pusztulását és a természettel való nyugodt harmóniát is. Hosszan elnyúló akár egyórás számok, amelyek az élet soundtrack-jeként képesek átsegíteni a leglehangolóbb napjaimon is. A kifejtett érzelmekről megoszlanak a vélemények, Dávid szerint a Mono, egyik jelöltünk, zenéje már túl vidám a post rock kereteihez, azonban számomra a vidámság is belefér, annak ellenére hogy tudom, nem ez az elsődleges céljuk.
A legmeghatározóbb együttesek talán a Mogwai és a Godspeed You! Black Emperor (továbbiakban GY!BE) voltak. A Mogwairól, mint mondtam, nem beszélnék, azonban a GY!BE-ról ejtsünk pár szót.
Számomra a montreali székhelyű banda az egyik alapkő. Örök nosztalgia. A zenéjük nem kevesebb mint a (jelentésében és fontosságában is) komolyzene újraértelmezése. A kilenctagú együttes 1994-ben alakult meg, nevüket egy 1976-os fekete-fehér japán dokmentum filmről kapták. A film egy japán motorosbanda a Black Emperors történetét meséli el, rendezője Mitsuo Yanagimach . A Post rockon kívül számos egyéb jellemvonásuk van, a punktól egészen a komolyzenéig. Számaik a sztenderdnek megfelelően 15-25 perces hosszúságúak. Ez elsőre soknak tűnhet, de ez az a zene, amire igazán rá kell hangolódni. Csak úgy adja ki igazi önmagát ha koncentrálva, az élményt különleges eseményként kezelve hallgatjuk. A klasszikus zenei párhuzam miatt néhány ifjú a konzervatóriumban biztosan felhorkanna, ugyanakkor semmivel nem betegebb vagy progresszívebb mint Ravel volt az ő korában. A banda 2003 óta regnál, 2008 elején felbukkant egy hír arról, hogy feloszlottak, de ezt később cáfolták. Utódegyütteseik közül talán a Silver Mt. Zion a legjelentősebb, de ez már messze nem az igazi. Ezt bátran merem kijelenteni, mert épp ezt hallgatom.
A Másik számomra jelentős csapat a Japán Mono. 4 tagú együttes, 1999-ben alakultak. A post rocknak egy sokkal népszerűbb és gyakrabban másolt fajtáját űzik, amelyben a gitároké a főszerep és igenis van helye a súlyos és döngölő (ugyanakkor a hagyományos rocknák és metálnál sokkal elnyújtottabb, gördülékenyebb) riffeknek. A textúra és a borús-kellemes olykor borús-kellemetlen, de mindenképp borús hangulat megteremtője az egyszerre pusztító és távolról csengő gitárhang és a zongora. Számaik némiképp rövidebbek, de még mindig nem a tipikus dalforma. A hagyományos verze-refrén-verze felépítés már a legelején elvérzik, ugyanis a GY!BE-ral ellentétben itt nemhogy ének, de emberi hang sincs. Ebben a stílusban halvány a határvonal a nagyon rossz és sablonos és a kiemelkedően jó zenék között. Sokan bele is futnak ebbe a hibába, ugyanis már megszámlálhatatlanul sok unalmas post rock banda van, leginkább a gitárral-apokaliptikusan-falat-bontunk vonalon. Számomra a Mono leginkább az élet háttérzenéje. Nem igényel akkora figyelmet mint az előbb említett, ugyanakkor borújával mindig jókedvre derít.
