Nemrég kaptam mindenféle filmeket. Semmit sem tudtam róluk. Ennek a jó oldala a kellemes meglepetés faktor, ami számomra igen ritkán kerül elő, ugyanis a metro magazin garfield mellékletét is megnézem a neten mielőtt elolvasnám. A hangadók hatása a tömegizlésre, ugyebár. De valami változhat bennem, mert több olyan könyvet és filmet is fogyasztottam mostanában, amiről nem voltak prognosztizált (üssetekmeg, a prioi) információim.
Leültem megnézni a Sleuthot. Igazából kicsit csaltam, mert előtte megnéztem az imdb-n, de ott azért nulla infó sem volt. Nagy meglepetés, mert kvázi hollywoodi filmben ekkora színészi játékot rég láttam. Egy hihetetlen érzelmi és értelmi sakk-meccs ez ahol Michael Caine és Jude Law a színészi játék csimborasszóját ( amiről végre kiderült, hogy egy sztratovulkán) nyújtják. Az ifjú csábító elszerette az öreg krimiíró feleségét, akivel rég nem élnek együtt, de mégsem akar elválni tőle (he, nem she). Ezért kihallgatást kér az öregúrtól vidéki birtokán, aki készséggel fogadja is őt. Ekkor kedődik meg az iszonyatos harc az elmék között. Egy helyszín, amely minden ifjú design-buzi lelkét megmelengeti, két színész, akik minden ifjú buzi lelkét megmelengetik és egy olyan sztori, ami elől nem lehet felkelni. Akkora csavarok vannak a filmben, hogy még Gábor barátom, a gépészmérnökök Houdinije is leizzadna tőlük. És az igazság az, hogy ez színház. Ez a film egy színházi darab. Amit csinálnak az színházi játék. Nem is akármilyen.
Mivel elég sok elvarratlan szál van, várom a folytatást.
( a film könyvadaptáció és remake )
