igazából azt ígértem magamnak, hogyvégre összeszedem a gondolataimat a meshuggah zenekarról és megpróbálok egy igazán áttekintő, maximálisan szubjektív kritikát írni róluk, ami tán egyszer bekövetkezik, de most inkább veszek egy éles kanyart és megkritizálom a Nine Black Alps zenekar Everyone Is c. albumát, merthogy másikat nem ismerek tőlünk. egyébként van még egy. és ez nagyonis bátor döntés volt tőlem, mert olyasmi zenét csinálnak, amilyet nem szoktam hallgatni, de ez most valahogy megfogott.
kaptam egy halom indie meg brit pop zenét egy lánytól, akivel már egy pár napja nem járok, és lehet hogy azért tetszik ennyire a nine black alps, mert túl sok érzelmi szál fűz közvetett módon hozzá, és majd lehet anyázni, amiért nagyra becsülök egy olyan zenekart, ami valójában ha mások hallgatják, akkor szar :) szóval amikor elsőre átfutottam a sok albumot, két dolog fogalmazódott meg bennem. az egyik az, hogy idegesítően tehetségesek ezek a britpop indi zenészek ahhoz képest, hogy ha jól tudom, a 90%uk ránézésre 20, valójában max 16 éves. a másik meg hogy ha ilyen tehetségesek, akkor miért nem játszanak valami olyan zenét, amit nem unok meg negyed óra hallgatás után? mert valahogy tömény partifíling a zene és hirtelen nem ad gondolkodnivalót, és nagy részük egy séma szerint készül. wombats, jet, arctic monkeys, hasonlók. aztán elkezdtem hallgatni a nine black alps zenekart, és nagyon jó élmény volt a sok egyforma zene után, mert valahogy a nine black alps leginkább indie-ként szerepel soksok helyen, de már rögtön az album elejétől kezdve eszembe jutott egy halom zenekar különböző stílusokból, akik jóval előttük játszottak. pl csomó grunge-ot hallottam ki belőle, főleg a nirvana-t, azt több helyen is elszórva az albumon. az első szám kezdő gitártémáját igen dögösnek találtam, annak a vodafone reklámnak a zenéje ugrott be, ami ráadásul ha jól emlékszem pont jet, és az első szám (get your guns) abszolút garage rock, és lendületes és felébredek meg minden :) a második számmal még rátesznek egy lapáttal a lendületre. a harmadik szám (not everyone) kezdéséről egy helmet szám ugrott be, de sajnos az hamar elillant, viszont ott még a pre-chorus rész szimpi a rövid szüneteivel. az unsatisfied lazán megidézi a coldplay-t, közvetlen azután pedig azt a zenekart, aminek a crystal ball c slágere volt, a zenekar nevét nem tudom, de nem is kell. keen. vagy kean. vagy hasonló. lényegtelen. az a szám nem is tetszik, slágerzene. ezután jön két szám, ami baszottul tetszik, ebből is a különlegesebbiket emelném ki, aminek címe behind your eyes, és igen, olyan mint a címe, csorog le az arcodon, nyálas, cukros, tinibánatos, be is ugrik néhány reality show california elkényeztetett-elveszett ifjúságáról, és kurvára szégyellem, de valamit megmozgatott bennem ott belül. nem szoktam ilyen érzelgős zenét hallgatni (nem azért mert elsírom magam), de ez valahogy odabaszott. bocsánat. ezután az album viszonylag stabilán rááll az indie zenére, de nincs vele akkor sem semmi baj, még párszor beugrik valami nagyon alap, pl melvins (persze azt hol ne fedezném fel), és vége. konklúzió képpen: azért jó ez az album, mert csak kicsit több mint fél óra, így nem fáradok bele,  és szép színes, sok különböző zenei műfajt fel lehet benne fedezni. talán ez mostanában az egyetlen olyan albumom, ami nem idéz fel végletes érzelmeket, mégis szeretem hallgatni. amúgy sokkal szívesebben írtam volna pl az új és egyetlen Qui albumról, ami iszonyatosan megfogott, vagy az Old Time Relijun albumról, aminek a címe Catharsis In Crisis, és szívesebben hallgatom ezeket, mint a nine black aps-t, de azokkal túl elfogult lettem volna, és egyébként is valami olyasmit akartam csinálni, ami nem rám vall. úgyhogy szedd le mindet.